Emlékszem, nyeretlen kétévesként (értsd: a fickó még nem látott UNIX-ot) nemigen értettem, mi a baja egyeseknek a DOS-szal. Varázsoltam Norton (késõbb Volkov) Commanderrel, írtam mókás és kevésbé mókás programokat 286 assembly-ben és Turbo C-ben, sõt még az fdisk /mbr kapcsolójáról is hallottam. Egyáltalán, a Primo Basic System és a HT1080Z számítógépek után (ifjabbaknak: mindkettõ magyar fejlesztésû számítógép volt anno) egy DOS-szal felszerelt 286-os a lehetõségek kimeríthetetlen tárházának tûnt. Azután találkoztam az OS/2 2.1 verziójával, majd néhány UNIX-szal is, és rá kellett döbbennem, hogy van élet a DOS-on túl is. Sajnos ezt a felismerést nem követhette azonnali és teljes váltás is, tekintettel egyrészt a Magyarországon futó rengeteg DOS-os Clipper alkalmazásra, másrészt pedig a Microsoft „cipelem a hátamon az örökségem mindhalálig” szoftverfejlesztési modelljére. Mostanára eljutottam oda, hogy szinte már belenyugodtam a DOS örökkévalóságába, de azért lelkesen vadászok minden olyan újdonságra, ami (Microsoft környezetben) túlmutat rajta, és lehetõleg nem kompatibilis vele.

Egy ilyen újonság a Windows2000 dinamikus lemezkezelése, ami amellett, hogy teljesíti a nem–kompatibilitás kritériumát, sok olyan tulajdonsággal is bír, ami rendszergazdai szempontból megér némi tanulmányozást. Mielõtt mélyebbre ásnánk a dinamikus lemezkezelésben, elõször röviden nézzük át, hogyan is mûködik a dolog DOS (és Win9x) alatt. A DOS 5. verziója volt elõször képes arra, hogy „akárhány” partíciót kezelni tudjon; ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy négy darab elsõdleges (primary) partíciót készíthetünk, illetve ha ennél többre van szükségünk, akkor a három elsõdleges mellett egy kiterjesztett (extended) partíció is készíthetõ, benne logikai meghajtókkal. Ez a kiterjesztett partíció egy klasszikus hack, amivel a lemezkezelés korlátait nem törjük át, csak megkerüljük. A hack tulajdonképpen bevált, hiszen hosszú évekre kielégítette a legtöbb felhasználó igényeit a partíciók számát tekintve. Azért az „akárhány” így sem jelent „végtelen”-t, mert mindegyikhez hozzá kell rendelni az angol ABC egy – egy betûjét (figyelem, Microsoft világról van szó!), márpedig így csak 26 betû jöhet szóba, amibõl ráadásul az A és B a floppyknak van fenntartva, vagyis marad 24. Jó, Quake-hez ez is bõven sok, de (sajnos?) nem az otthoni felhasználók igényeihez igazodik a legtöbb szoftvergyártó, és egy valamire való fileszerverben könnyen összejöhet 24 darab partíció. A partícionálásnak ráadásul merev szabályai is vannak, amelyek nagyrészt a BIOS implementációjának köszönhetõek – az elsõdleges fizikai lemez elsõ szektorának tartalmaznia kell a Master Boot Record –ot (MBR), mert a BIOS bootoláskor ezt olvassa be, és az MBR tartalmát mint végrehajtható kódot próbálja értelmezni. Mivel egy szektor 512 byte méretû, és az MBR csak egy szektort foglalhat el, túl sok minden nem fér el benne. Windows NT és 2000 esetén az MBR-ben található kód az ntldr.exe programot hívja meg (némileg indirekt, lásd alább), ami nem más, mint az NT betöltõrutinja. Microsoft operációs rendszerek esetén az MBR-ben még egy partíciós tábla is szorong, ami maximum négy bejegyzést tartalmazhat, bennük a partíció típusát – FAT32, NTFS, stb - is megadva (512 byte tényleg nem sok), innen a négy partíciós limit. A kiterjesztett partíció trükkje az, hogy neki külön MBR-je van saját partíciós táblával, amire már nem vonatkozik az 512 byte-os korlát. Egy elsõdleges partíciót „aktív”-nak kell beállítani a rendszerben, mert az MBR-ben üldögélõ kód ezen aktív partíció elsõ szektorának adja át a vezérlést (ez a szektor a Partition Boot Record, PBR), az ntldr.exe pedig innen kerül meghívásra.
Amit láthatjuk, az NT és a Windows2000 megörökölte a DOS-tól a lemezkezelés szabályait, és – ha csak közbe nem lépünk – ezeket követik mûködés közben is. A Windows 2000 ezt „basic” lemezkezelésnek hívja, amibõl rögtön kiderül, hogy tud valami mást is, különben minek kellene a megkülönböztetõ név? Ez a más az úgynevezett „dynamic” lemezkezelés, amit hosszas töprengés után esetleg „dinamikus”-nak lehetne fordítani. A dinamikus lemezkezelés technikáját a Veritas cég dolgozta ki eredetileg Unix rendszerekre („we DO innovate” –B.G.), majd ültette át Windows NT-re, a Microsoft pedig tõlük licenszelte a Windows2000 számára. Érdekesség, hogy a Veritas egy saját verziójú dinamikus lemezkezelési megoldást is megjelentetett Windows2000 alá Logical Disc Manager néven, ami egy kicsivel többet tud az operációs rendszerrel adott „gyári” verzióhoz képest; erre a kis plusz-ra még visszatérünk.

Az elsõ nagy különbség a basic és a dinamikus lemezkezelés között a lemezinformációk tárolásának helye. Az MBR helyett a dinamikus lemezekrõl, a rajtuk elhelyezett partíciókról (amiket az új terminológia szerint volume-nak, vagyis kötetnek hívunk) egy, a lemez legvégén elhelyezett 1MB-os adatbázisban tárolódnak az információk (az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az MBR-ben mindenképpen marad egy partíciós tábla bejegyzés azért, hogy a régebbi lemezkezelõ programok ne higgyék azt, egy üres lemezzel van dolguk. Ha a lemezen nincs Windows2000 system vagy boot kötet, akkor a partíciós tábla csak egy bejegyzést tartalmaz, ami az egész lemezt egyetlen partícióként tûnteti fel aminek a típusa „LDM” lesz, ha viszont van system vagy boot kötet a lemezen, akkor a valós információk maradnak meg a partíciós táblában – például azért, hogy a Windows 2000 képes legyen boot-olni, mivel az ntldr.exe nem ismeri a dinamikus lemez koncepcióját). Az adatbázis felépítését az 1. ábra szemlélteti.

1.ábra: A dinamikus lemezt leíró adatbázis