Régen előzte meg ennyire felfokozott várakozás szimulátor megjelenését, mint
az SSI műhelyében született Flanker 2.0-ét. A több mint két éven át tartó
fejlesztés és az ezzel járó folytonos csúsztatás és átalakítás már-már azt is
megkérdőjelezte, hogy kiadják-e egyáltalán.
A Flanker első része úgy 4 évvel ezelőtt jelent meg azzal a céllal, hogy
megtörje a Falcon 3 egyeduralmát. Ez sikerült is neki, hiszen mind grafikában,
mind a szimuláció minőségében új mérföldkőnek számított. A hidegháborúnak ugyan
a glasznoszty véget vetett, a Falcon-Flanker ellentétnek azonban nem. Egy évvel
a MicroProse játékának megjelenése után most itt az új Szu27-es, hogy átvegye a
vezetést.
A Szu-27 minden kétséget kizáróan a világ egyik legjobb vadászrepülőgépe.
Nagyobb tolóerő/tömeg aránnyal rendelkezik, mint az F-15C, és háromszor annyi
légiharcrakétát vihet magával, mint az F-16. Manőverező képességére jellemző,
hogy minden légi bemutatón tud valami újat, meglepőt mutatni, és csak az orosz
pilóták meggondolatlanságának köszönhető, hogy a baleseti statisztikákban is
sajnos vezető szerepet kap. 1985-ös rendszerbeállítása óta több variációt is
építettek belőle. Ilyen például a Szu-30-as bombázó, és a játékban szintén
repülhető, legújabb Szu-33, a tervek szerint az orosz repülőgép hordozókon
teljesít majd szolgálatot. Míg a Szu-27-es vadászcélokra épített gép, addig a
33-as egyesíti a két megelőző típus tulajdonságait, mint hatékony
vadászbombázó.
Minden szimulátornak a jó repülési modell az alapja. Fokozottan igaz ez
akkor, ha ilyen jól manőverező gépről van szó. Szerencsére az SSI programozói a
lehetőségéhez mérten nagyszerű munkát végeztek. A gép megvadult paripaként
reagál minden botkormánymozdításra, gázadásra. Megremeg, mikor erősebb fordulóba
küldjük, és szinte érezni lehet a két hatalmas hajtómű tomboló erejét, ahogy a
kanyar végén ráadjuk az utánégetőt. Az autopilóta - a szokásos útvonalkövetésen
kívül - képes még önműködő vízszintben tartásra, gázadásra és trimmelésre, ami
bizony néha megkönnyíti a puhány, NATO gépekhez szokott pilóta életét.A
repülőgépbe - típustól függően - 150 kilométeres hatótávolságú Zhuk-27-es radar
lett beépítve, amely képes alacsonyan, földközelben repülő célokat befogni, és
azokra a rakétát rávezetni. Rendelkezik a már megszokott RWS, TWS, Bore és VS
üzemmódokkal, kipróbálhatjuk az egyedülálló sisakcélzórendszert és a függőleges
üzemű keresést is (ebben az esetben a fegyverzet saját keresője dolgozik). A
légiharcrakéták között megtaláljuk az összes, többé-kevésbé ismert orosz típust,
legyen az aktív, félaktív radarvezérléses vagy infravörös. A bevethető fegyverek
skálája földi célpontok ellen is széles. Sajnos azonban az orosz technikából
adódóan a fegyverek rávezetése és találati pontossága kevésbé hatékony. A
levegő-föld üzemű radar mindössze a célok felderítésére szolgál, míg a befogást
a Flanker elektro-optikai keresője intézi. Meglehetősen látványos, de pontatlan
és sok gyakorlást igénylő technika, amely igazán az erősen védett célpontok
bombázása közben izzaszthatja meg az embert. Mivel az orosz fegyverek kisebb
nyilvánosságot kapnak a médiában a Maverickek és AMRAAM-ok között, eltart egy
ideig, míg kitapasztaljuk, milyen bevetési profilt érdemes használnunk, vagy
hogy egyáltalán melyik milyen célpont ellen a leghatékonyabb (ebben a kézikönyv
szinte mindenre kiterjedő ismertetője sokat segíthet). A program egyik nagy
hibája viszont, hogy a bevetések előtt csak az előre felkínált
fegyverzetkombinációt vihetjük magunkkal, tehát nincs lehetőségünk valamelyik
már jól bevált és kipróbált rakétával vagy bombával lecserélni azt. Lehet, hogy
ez az orosz katonai szokások átvétele - a pilóta ne szóljon bele, hogy mit és
hova visz, csak vezesse a gépet -, de akkor is nagyban csökkenti a játék
értékét.
Az AI kérdését több oldalról kell megvizsgálni a jó szimulátorok esetében.
Először is ott vannak a földi egységek, azok közül is kiemelhetjük a légvédelmi
ütegeket, amelyek a Flankerben bizony meglepő hatékonysággal küldik ránk
rakétáikat. Az ellenséges repülőgépek találékonysága is nagyon jóra sikerült. Ha
van rá lehetőségük (értsd: fegyvereik), nem hagyják magukat csak úgy
tőrbecsalni, erőszakosan és mégis okosan támadnak kihasználva a terep adta
lehetőségeket is. Harmadikként ott vannak a kisérőink, akiknek vezérlését ,
valószínűleg ugyanez a rutin oldja meg. Hibájuk, hogy nem csapatjátékosok.
Legtöbbször a saját fejük után mennek, főleg, ha légi harcra kerül a sor. Itt
bizony lenne még mit javítani a Fighter Collection programozóinak.
A játék a Krím félsziget térségében játszódik. Jogos birtokosa Ukrajna, amely
a Szovjetunió felbomlása után kapta meg a területet. Oroszország mindössze a
szevasztopoli kikötőt tartotta meg, mint fontos kijáratot a Fekete Tengerre. Az
ukrán kormányt azonban ez a kis szálka zavarhatta, mert úgy gondolták,
elfoglalják a várost, hazazavarva volt elvtársaikat. Az oroszok, meggyengülve a
gazdasági válságtól, a NATO-tól kérnek segítséget (!), amit egy amerikai
repülőgép-hordozó formájában meg is kapnak (a leírás alapján az USA-t a Kínával
vívott háború éppen lefoglalja, így nem tudnak több egységet küldeni). Ez a Dale
Brown vagy Tom Clancy könyvbe illő konfliktus az alapja a játékhoz adott
egyetlen hadjáratnak, így az első misszióban már élvezhetjük is a US NAVY
oltalmazását, melynek során F-14esek adnak légi fedezetet. A hadjáraton kívül
találhatunk még jó pár harci küldetést is a lemezen, sót, akár mi is kiélhetjük
alkotási vágyunkat a program szerves részét képező küldetésszerkesztővel.
A gyakorlóküldetések sorozata érdemel még említést, melynek során narrátor
segítségével kaphatunk szinte minden részletre kiterjedő oktatást. A grafikára
jellemző kettősség bizony elsőre eléggé elkeserített. Repülés közben mind a táj,
mind a modellek kidolgozottsága és textúrái nagyszerű látványt nyújtanak még
akkor is, ha a színek talán kicsit tompák és élettelenek. A program érdekessége,
hogy nincs fix, csak virtuális kabinnézet. Minden műszer és kijelző tökéletes
másolata az eredeti analóg berendezésnek, még a cirill feliratokat is meghagyták
(a HUD szerencsére átkapcsolható angolra). A repülést bevezető menürendszer
viszont egész egyszerűen katasztrofálisra sikerült. A grafikusok palettáján csak
a szürke, a világoskék és a zöld színek voltak kikeverve, ami meglehetősen
egyhangú és unalmas. Az ikonok minden fantáziától és ötlettől mentesen vannak
egymás alá/mellé téve, amit még az animációk sem dobnak fel. Persze, lehet azt
mondani, hogy a szimulátorokban nem a menüpontok színe a lényeg, hanem a
repülési modell, de úgy gondolom, hogy valamely program akkor jó, ha az alkotók
egyik részegységét sem hanyagolják el. A zene és a hangahatások is csak
közepesre sikerültek. Felszállás előtt a nyugati kultúra szerint oroszosnak
minősített, dühösen dúdoló férfikórus próbál hangulatot teremteni, de sajnos
engem inkább csak idegesített. Repülés közben a hangok átlagosak, néhol zavarók.
Natasa, a veszélyre figyelmeztető hölgy például eléggé antipatikusan, a
vesztesek nyugalmával ismételgeti, hogy “Hajtóműhiba... Hajtóműhiba...". A már
említett gyakorlóküldetés-narrátor viszont jól, kezdő angolosok számára is
érthetően beszél.
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a félig orosz fejlesztőcsapat jó munkát
végzett. Eltekintve a már említett néhány gondtól és bugtól igazi klasszikussal
van dolgunk, amely összetettségének köszönhetően csak a hosszú téli estéket
szobájukban átrepülő pilótáknak mutatja meg igazi arcát...
